Annamari kétségbeesetten tördeli kezeit, maga elé mered a padlóra, és mintha minden szó megfogalmazása komoly fizikai nehézségbe ütközne, lassan, mélyeket sóhajtva vág bele történetébe:

" - Tudja, afféle igazi jó kislány voltam, akivel soha semmi gond nincs, mert jól tanul, eljár zongoraórákra is, nem fiúzik, nem festi a haját feketére, nem lázad, nem felesel. Általában nem szól egy szót se, mintha nem is lennének szavai. Szóval húsz éves koromig nem történt velem különösebben semmi, ám aztán megismertem Lacit, és szerelmes lettem. Azt gondoltam akkor, nem akarok én senki mással lenni, csak vele. Minek legyek otthon, a szüleimmel, mikor nem is figyelnek rám, azt se tudják ki vagyok. Megszokták, hogy ne törődjenek velem, mivel mindig rendes, kiszámítható és megbízható voltam. Persze nem véletlenül voltam az. Apám sokszor ivott, és olyankor agresszív lett. Féltem, tartottam tőle. És persze utáltam emiatt, de ezt csak most merem bevallani magamnak. Bár ő maga mindig azt csinált, amit akart, szabadon járt-kelt a világban, engem nagyon szigorú szabályok szerint nevelt. Úgy emlékszem, betartottam a szabályokat, mégis hiába igyekeztem megfelelni az elvárásainak, soha egyetlen dicséret nem hagyta el a száját. Mellesleg anyámét sem. Úgyhogy egyáltalán nem éreztem jól magamat otthon, de ez csak akkor vált nagyon élessé, egyértelművé, mikor megismertem Lacit, aki úgy tűnt, odavan értem. Élveztem, hogy végre valaki figyel rám, ért és értékel engem. Nem sokat vacilláltam, odaköltöztem hozzá. Apámék ugyan kiborultak, de akkor ez engem egyáltalán nem érdekelt. Nagyon hamar össze is házasodtunk. Egy ideig boldogok voltunk, aztán kiderült, hogy Laci nem is olyan, mint amilyennek megismertem. Eltelt egy év, vagy kettő, már nem is tudom pontosan mennyi, és ő kimutatta a foga fehérjét. Elmenekültem egy agresszív, kiszámíthatatlan, önző, figyelmetlen ember közeléből, és kikötöttem egy szinte ugyanolyan mellett. Laci pont úgy viselkedik, mint az apám. Hogy lehet, hogy nem vettem észre, milyen embert választok? Miért pont olyan emberbe lettem szerelmes, mint az apám? Laci is folyton számon kér, leszól, kötekedik, korlátokat szab, persze csakis nekem, magának véletlenül sem, és most már néha iszik is. Nem értem az egészet. Hogy történhetett ez velem?"

Annamari, és valószínűleg mások számára is, választ adhat a kérdésre a tárgykapcsolat elmélet néhány elgondolása. Ezen elmélet szerint szüleinkkel való kapcsolataink lesznek későbbi kapcsolataink mintái. E két fontos személy, apa és anya képei gyermekkorunk során belsővé válnak. A szüleinkkel kapcsolatos jó élmények kellemes emlékképekként rögzülnek, a rosszak pedig szorongást keltenek. Ezeket a szorongáskeltő, nem kívánt részeket lehasítjuk, a tudattalanba száműzzük.  A tárgykapcsolat elmélet képviselői szerint, mikor párt választunk, a fizikai és intellektuális vonzalom, illetve a hasonló háttér mellett, tudattalan motívumok is befolyásolnak minket. A másikon keresztül próbáljuk meg újra felfedezni, megélni saját lehasított, elvesztett részeinket. Egy párkapcsolatban tudattalanul úgy védekezünk a szorongás ellen, hogy önmaguk lehasított, nem kívánt részeit kívülre helyezzük, kivetítjük a párunkra, akit éppen ezzel veszünk rá, hogy projekciónknak megfelelően viselkedjen. Tehát mindketten egymáson keresztül próbálunk meg kapcsolatba kerülni önmagunk hiányzó, megtagadott részével.

Ez a gyakorlatban például így néz ki: Annak idején, gyerekként elviselhetetlen volt számomra apám, aki ha ideges volt, rettenetesen üvöltözött. A páromnál, akit amúgy szelíd embernek ismertem meg, el tudom érni, hogy annyira ideges legyen, hogy végül üvöltözzön, és olyankor utálhatom őt. Másrészt szembe is nézhetek végre azzal az ijesztő alakkal, aki elől annak idején elmenekültem mondjuk az asztal alá, és ezúttal, felnőttként, viselkedhetek másként. 

Annamari esetében a kezdetben vonzó és kedves férjből lassanként elviselhetetlen, önző, agresszív ember lett. Legalábbis Annamari számára, aki viselkedésével el tudta érni párjánál, hogy az úgy kezelje őt, mint korábban az apja, és ezért aztán gyűlölhette férjét. Hogy mivel sikerült ezt elérnie? Talán épp azzal, hogy "túl jó" volt, mint ahogy gyerekkorában is, és mindig mindent tálcán kínált párjának. Nem állt ki magáért, nem jelölte ki a határait. (Egy terápia során - mely optimális esetben párterápiát jelent, amennyiben a partner bevonható - e kérdésekre fény derül.) Ami fontos, hogy férje nem véletlenül lett olyan (vele), amilyen. Annamarinak így sikerült szembe kerülnie saját megtagadott részével, azzal, amit az apjában utált, hogy ily módon ezzel a gyűlölt aspektussal megküzdhessen.

Tehát úgy is mondhatjuk, hogy tudattalanul azért választunk olyan társat, mint a szüleink, mert így lehetőséget kapunk az ismétlésre, az újra átélésre. A jó hír, hogy ezáltal esélyünk lesz arra is, hogy szembenézzünk a félelmetesnek tűnő szülői emlékképekkel, változtassunk korábbi viselkedésünkön, kiálljunk magunkért, megoldjuk, ami korábban nem rendeződött, s begyógyítsuk sebeinket.

Fotók: https://pixabay.com/

Felhasznált irodalom: H.& I. Goldenberg: Áttekintés a családról, Családterápiás sorozat 2., Animula, 2008.