Egy ismerős blogger oldalán az egyik bejegyzés alatt különös mini komment csatába futottam bele. A bejegyzés írója némi humorba csomagolva édesapjától örökölt tulajdonságait ecsetelte éppen, ti. a nők, a kártya és az italozás szeretetét. Az írás alá érkezett néhány komment, az egyik az író édesapjának (alkalmasint) második feleségétől, aki sértettségét fejezte ki, mivel ő, a férje mellett leélt hosszú évek során soha nem tapasztalata, hogy az kártyázott, nőzött vagy italozott volna, ellenben kifejezetten remek társ volt, szuper apa és barát. A hölgynek fájtak a fb-on bárki által olvasható szavak, melyek – úgy érezte – egyáltalán nem igazak, és ráadásul bemocskolják elhunyt férje emlékét.

Apró csatározás kezdődött hát a bejegyzés alatt a második feleség és az első alomból származó fiú között arról, ki is volt a férfi, aki egyiknek a férje, másiknak az édesapja volt. Emlékeikben, megéléseikben, két különböző alak szerepelt, mintha nem is ugyanarról az emberről lenne szó. Megjelent egy kicsapongó életet élő, fiaival alig-alig törődő bohém, akire talán nem is lehetett számítani, ugyanakkor előtűnt egy letisztult, valódi támaszt jelentő komoly férfiember is, aki felesége és (az újabb alomból születő) gyermekei mellett mindig is jelen volt.

Valamelyikük rosszul emlékszik? Eltorzítja emlékeiket a fájdalom, az űr, amit az apa illetve a férj hagyott maga után? – Még ez is megeshet.

Ki látja/látta jól ezt az embert? Ki lehetett, milyen lehetett ő valójában? Kinek van igaza: az özvegynek vagy a fiúnak? – Valószínűleg mindkettőnek.

Ám engem nem is ez a kérdés izgat, inkább azon tűnődtem el a történet kapcsán, vajon hányfélék vagyunk... Hányféle arcunk létezik? Hányféle lenyomatot hagyunk mások emlékezetében? Kik is vagyunk egyáltalán? Le lehet-e írni konkrét jelzőkkel, hogy milyenek vagyunk?

Vajon az, amilyennek én gondolom, látom magamat, az mennyire fedi le azt, ahogyan mások látnak engem, és vajon azoknak a másoknak a fejében nagyjából  ugyanaz a kép jelenik meg rólam, ha rám gondolnak?

Leginkább azt tartom valószínűnek, hogy minél közelebbi kapcsolatokról van szó, annál inkább differenciálódhat a kép. Feltételezem, hogy a szomszéd néni, aki a sarkon lakik, talán épp olyannak lát, mint a postás, aki a leveleket hozza, viszont biztos vagyok benne, hogy a legjobb barátnőm teljesen másképp jellemezne engem, mint mondjuk a testvérem. Ez azt jelenti, hogy képmutató lennék, hogy hol ilyen vagyok, hol olyan? – Nem feltétlenül.

Nézzünk ezzel a felvetéssel kapcsolatban pár történetet:

Attila, bár ő maga jóképű férfi volt, nem szerette a túlzottan feltűnő lányokat, inkább vonzották a visszafogottak, átlagos külsejűek, úgy hitte, jobban meg lehet bennük bízni, háziasabbak, gondoskodóbbak is. Olyan lányt szeretett volna maga mellé, akiről tudni lehet, hogy évek múlva is hű lesz hozzá. Tünde pont megfelelt az elképzeléseinek: helyes, tisztességes lány volt, aki minden nap uzsonnát tett szerelme táskájába, és otthonukba rendet és tisztaságot varázsolt. Szóval szinte ideális társ volt, éppen annyi volt csak a gond vele, hogy nem igazán mondott semmi kedveset. Csöndes volt, visszafogott, nem tett elismerő megjegyzést sem Attila gyönyörű izmaira, sem szikrázóan kék szemére, és az ágyban is épp csak fogadta a férfi fáradhatatlan ostromait, hangtalanul, önzetlen viszonzás nélkül. Attila számára érthetetlen volt ez az egész, kételkedni kezdett Tünde szerelmében és hűségében is. Nem tudta kiverni fejéből a gondolatot, hogy Tünde azért olyan hűvös vele, mert nem szereti őt, és a kedvességet bizonyosan másoknak tartogatja. Egyre féltékenyebb lett, és féltékenységében jeleneteket rendezett, mire Tünde, akit meghökkentett és megijesztett Attila igazságtalan viselkedése, még visszahúzódóbb, még hűvösebb lett. Így egyre több lett a dráma, Tünde széttárt karokkal, értetlenül nézte Attila kirohanásait, majd tehetetlenségében végül kimenekült a kapcsolatból.

Attila, akit Tünde mellett az őrült féltékenység és bírvágy jellemzett, s aki úgy ordított, hogy még az utca végén is hallották, néhány év múlva, Szilvi társaként egészen más arcát mutatta: képes volt nyugodt maradni, bízni társában, a melegszívű, tűzről pattant Szilvi ugyanis, aki csillogó szemekkel csüngött Attilán, és úgy bújt hozzá, mint egy doromboló kiscica, ezt váltotta ki belőle.

Évi picit félénk, de nyitott lány volt, akit vonzott a pezsgő társasági lét, s vonzott Tamás is, aki épp efféle életet élt. Miután összejöttek, Tamás a lányban stabil társra lelt, aki a kicsapongó életformához biztos hátteret teremtett. Otthonukban szívesen vendégeskedtek a barátok, mivel Évi gondoskodó, vendégszerető attitűdje ebben a közegben felerősödött. Így aztán Tamás egyre lazábban, önfeledtebben élte tovább hedonista, s mondhatni felelőtlen életét abban a tudatban, hogy Évi ott áll stabilan a háta mögött. Arról nem beszélgettek, hogy ez a szereposztás kiben milyen érzéseket kelt. Bár Évi kiélhette gondoskodó oldalát, a benne rejtőző játékos bohém Tamás mellett visszaszorult. Évi lassan szürke lett, szinte láthatatlan, s néhány év múlva, miután túl terhessé vált az eleinte önként vállalt feladatkör, otthagyta Tamást. Az élményből okulva a szakítás után kifejezetten távol tartotta magát a bohémektől, és a halk szavú Zoltán társa lett, aki naphosszat csak olvasott vagy horgászni járt, és remekül elvolt akár egyedül is. Évi, hogy vidámságot, színeket vigyen életükbe, programokat szervezett, barátokat fogadott otthonukban, de már nem szürke asszisztensként, hangtalan robotként, hanem saját maga örömére, élvezve azt, hogy ezúttal végre ő lehet a középpontban. Külseje, kisugárzása megváltozott: feltűnő lett, eleven, vagány, majdhogynem bohém.

Az ember tehát nehezen értelmezhető, jellemezhető társaktól, közösségektől különválasztva, pusztán önmagában. Ha egyedül vagyok, nem lehet megmondani rólam, hogy kedves vagyok-e vagy inkább hűvös, közvetlen vagy távolságtartó, szószátyár vagy csendes, önző vagy odaadó, hatalmaskodó vagy meghunyászkodó, egyenes vagy sunyi, és még sorolhatnám... Mindez abban a pillanatban derül ki, kap kontúrt, ha kapcsolatba lépek másokkal. Ahogy kapcsolatba kerülünk, elkezdünk valahogyan viselkedni, hatni egymásra, és szép lassan, ahogyan ezek a hatások kölcsönösen formálnak minket, kialakul az, amilyenek – azon a kapcsolaton vagy csoporton belül – vagyunk. 

Fotók: https://pixabay.com/